A medál

A misztikus dráma egy fejlődő lélek változatos, sokszínű utolsó életeinek bemutatásával a földi élet értelmére keresi a választ.
Hősünknek abban a csodában lehet része, hogy visszatekinthet bárki, sőt önnön elmúlt életeibe is, belebújhat még egyszer, átélheti a nagy sorsfordulókat. Vajon megismerheti –e az Univerzum titkait?
Vajon eljut-e oda, ahová mind vágyunk?

A fejezetek önálló novellákként is megállják a helyüket.

****

A híd
János az ablakhoz lépett, onnan csodálta a hatalmas pelyhekben meseszépen szitáló havat, melynek látványától furcsa érzések kavarogtak a lelkében. Egyre jobban vágyódott vissza a természet lágy ölébe…
- Nini, milyen szép nagy pelyhekben hull a hó! – kiáltott fel.
– No hiszen, mekkora csoda ez télen! Nem láttál még havat? Mikor essen, ha nem most? – kontrázott a felesége futtában.
– Csodálatos… - merengett tovább.
– Nem értem, mi van veled mostanában… az utóbbi időben annyira megváltoztál… talán kezdesz leépülni, ez a korral jár?
Az asszony fel-alá rohangált, hogy mindent előkészítsen az ünnepekre.
– Ünneprontó vagy… - sóhajtott János.
– Te meg úgy viselkedsz, mint egy taknyos kölyök! Nini, esik a hó! Jé, de érdekes, nincs jobb dolgod? Majd adok én neked munkát! Még, hogy esik… ellentétben veled, én nem örülök neki!
– Miért, nem veszed észre, milyen gyönyörű?
– Nincs időm most erre! – szaladt ki a konyhába.
– Évek óta nem esett… sőt azért sopánkodtunk, mert mindig fekete karácsonyunk volt, most itt az idő, hogy újra átéljük az igazi ünnepet… a hóesés is ennek kedvez… - dünnyögte a férfi.
János akkor figyelt fel arra, amire rég nem jutott ideje, a hasonló csodákat észre sem vette, úgy elment mellettük, mintha soha nem is léteztek volna. A fehér hópelyhek viszont most újra rádöbbentették, milyen gyönyörű a természet.
„De hát hogy is figyeltem volna? Az életem már kora fiatalon felpörgött, küzdöttem, hogy mindenem meglegyen, az autó, a lakás, a család, a jó munkahely, minden, amit a társadalom elvár a tagjaitól. Igyekeztem megfelelni a szüleimnek, tanáraimnak, főnökeimnek, utána pedig a beosztottaimnak mutattam példát. Szerettem az élvonalban lobogni, élveztem, ha követnek, tisztelnek, vagy csodálnak. Ez még most is bejön…” – vigyorgott rajta.
Közben teljesen elidegenedett, sőt, messzire eltávolodott az élet lényegétől, olyan értékek után rohant, melyek múlandóak, maga alá gyűrte az örökös hajtás, a törtetés, a hétköznapok egyhangú szürkesége.
„Folyton ez az eszeveszett rohanás, az a rengeteg feladat, aminek sosem lesz vége! Mindig minden ugyanolyan, ugyanúgy… Valami nagy-nagy változás kellene… de nem csak az én életemben, hanem az egész világban… mert ugye egy fecske…” – jutott eszébe.
A hópelyheket szemlélve gondolatai szárnyán messzire távolodott a valóságtól. Hirtelen kitágult a tér, megszűnt az idő, a gyomra tájékán furcsa belső bizsergést érzett, mint amikor történni fog valami, ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába a hópelyhek érintésére. Már nem látott, nem hallott, egyedül az érdekelte, milyen lenne újra a hóesésben bandukolni. Úgy döntött, tesz egy sétát a kora délutáni szürkületben.
„Imádom, mikor puha pelyhekben hull a friss hó, emlékeztet gyermekkorom karácsonyaira, mikor vidéken éltem, felhőtlen boldogságban… Óh, de szép idők voltak azok! Hová lettek az elmúlt évtizedek? A falusi hóesés, a meghitt karácsonyesték… Olyankor egy hatökrös szekér sem tarthatott volna benn minket, nemhogy szülői parancs. Mennyire élveztük a barátaimmal, a testvéreimmel… fenyődíszítés előtt egy jó kis hó csata, nem volt ennyi fölösleges protokoll! Ma meg? Középkorúként a hatodikról szemlélhetem a hóesést, sokszor azt sem tudom, milyen évszak van, mert épphogy kilépek az ajtón, máris bevágódom az autóba és villámgyorsan vezetek a melóhelyre. Ott aztán… egész nap ki sem látszom a sok tennivalóból! Hová lett a természet lágy öle? Mi vár még itt rám? Jobb lenne, ha vége szakadna… mit érdekel engem ez a világ… hajaj… mit nem adnék, ha gondtalanul szárnyalhatnék a szélben, mint a csodálatos hópihék!”