Bolyhos történetei

Egy szép őszi napon a megfáradt öreg Bolyhos nyugalmát megzavarta valami…

Éles, hangos és nagyon furcsa kutyaugatásra lett figyelmes, ami a szomszéd udvar felől érkezett.

„Mi a manó? Ez egy kutya? Itt a szomszédban, ahol még a madár se jár?” – dünnyögte.

Nagy lustán feltápászkodott, hogy, megnézze, ki az…

A két telek között egy drótháló húzódott, az ólja mellől felállva tisztán láthatta a régi kutyaház előtt szenvedő kicsit. „Uram fia, csak nem egy hasonló kiskutyát látok, mint amilyen hajdanán jómagam voltam? Fényes, fekete, selymes, kissé göndör bolyhos bunda, teli izgalommal, buzgalommal, reménnyel, ugyanakkor félelemmel kíváncsi tekintet. Vajon mi történhetett? Bár ezt kérdeznem sem kellene, hiszen tudom… Biztosan most választották el az anyjától… hiszen olyan picike! Ki ez a kicsi, aki csak nézelődik, forgolódik, keresi a helyét az idegen portán? Hm… mondom, mintha magamat látnám… bezzeg neki még van kedve hisztizni, vonyítani, még van elég ereje mindehhez, még előtte áll az élet, nem tudja, mi vár rá!” – nézte távolba meredő tekintettel a tétova kicsit.
Szultán egy olyan pórázt kapott, ami nem a nyakát fogta körbe, hanem a felsőtestét, mivel a nyaka még mindig fájt. Izgatottan várta, mi fog történni…
Kimentek az utcára.
A kutyák máris rázendítettek, pedig még egyikük sem szólt nekik. Gazda vezette Bolyhost, Gazdasszony pedig Szultánt. A két kutya mosolyogva engedte magát a pórázon vezetni, miközben kerítésszaggató társaiknak büszkén újságolták el, hová mennek.
– Sziasztok! Bolyhos vagyok! Sétálunk a rókadombra!
– És ki az a kicsi, talán a fiad? – kérdezte egy bernáthegyi.
– Naná! A legszebb fiam! Szultán!
- Császári neve van! – köhögte egy pitbull.
– Kiköpött apja! – csaholta irigyen egy spániel.
– Az bizony! – büszkélkedett Bolyhos.
– Ez ám az élet! – visította egy tacskó.
– Az ám! Én nevelem, megtanítom mindenre, amit tudok, most pedig megmutatom neki a rókadombot!
– Hű, de jó neked… - ugrott a kapunak a kis csivava.
Eközben Bolyhos egyre emeltebb fővel sétált, szinte a lába sem érte a földet, sőt el sem fáradt, inkább még több energiája lett a sok dicsérettől.
Szultán egyből rájött, miért kérte, hogy ne szólítsa többé papának, de mivel a legszebb fiának titulálta, lassacskán maga is elhitte, hogy a fia, nem pedig az unokája. Ámult, bámult, hányféle kutya hangos koncertje kíséri útjukat, de bár alig bírta, ki, nem szólt semmit, csak mosolygott.