Felhőapa karja

Mint említettem, egy nap, pontosabban 2009. 01.29. –én, megrohamoztak a versek, melyek hatszázig meg sem álltak. Annyira csodálkoztam rajta, sosem gondoltam, hogy sikerül talán egyetlen egy verset is írnom. Kezdetben melléktermékeknek tekintettem őket, rájuk legyintettem nem is akartam velük foglalkozni, de nem hagytak békén, amíg le nem írtam őket. Éjt nappallá téve rímes hangulatban lebegtem, mindenről eszembe jutott egy versike. Minden percben rímek potyogtak a fejembe, ahol voltam, amerre csak jártam, megszállottan írtam, írtam és írtam. A párnám alatt füzettel és tollal „aludtam”, cetlikkel rohangáltam az utcán, mire egy picit csillapodott az áradat. Előfordult, hogy naponta huszonhárom versregényt sikerült papírra vetnem. Aztán jót mulattam az egészen és kezdődhetett az „igazi” versek kora. Az első hatszázat ma már nem igen merem megmutatni senkinek…
Miután túljutottam az ezren, és az időm is engedte, a hatszázon túliakat átnézegettem és szétválogattam pár kötetre valót.
Elsőnek a „Felhőapa karjai”, egy gyermekeknek szánt válogatás jelent meg.
Íme, a címadó versike:

Felhőapa

Beborult a nyári égbolt.
Felhőapa karjai
átölelték a mennyboltot,
s lelógtak a lábai.

Szürke színnel eltakarta
fényes Napunk sugarát,
szeretettel körülfonta
legkedvesebb városát.

Önfeledten ölelkezett,
dorombolva mennydörgött,
villámokba feledkezett,
semmivel sem törődött.

Bőségesen megöntözött,
záporeső csapkodott,
megtisztított a vízözön,
minden földi halandót.

Mosolyogva simogatta,
határtalan örömmel,
gyermekeit cirógatta,
vad, elemi erővel.