Dühödt ámulat

Monet és a vízililiomok

Ross King a rá jellemző alapossággal, levelek és visszaemlékezések ismeretében ábrázolja a legendás festő portréját, és meséli el legemlékezetesebb művészi vállalkozásának történetét.

Claude Monet vízililiomos képei a múlt század legismertebb és legnépsze­rűbb műalkotásai közé tartoznak. Ezek az igéző festmények a művész zavaros, gyötrelmes és szomorú életsza­kaszában ke­letkeztek. A háttérben megbúvó dráma alig ismert. Ross King könyve most elő­ször meséli el a teljes törté­netet, és mutatja be az oly sokak által kedvelt alkotót.

1914-ben kitört az első világháború. Az ekkor a hetvenes éveinek derekán járó Monet a világ egyik leghíre­sebb és legsikeresebb festője volt; vidéken élt egy hatalmas házban, ahol egy egész autóflottát tartott; nevét feltétlen tisztelet és megbecsülés övezte, magánélete azonban romokban hevert. Felesége, Alice 1911-ben bekövetkezett halála, látásának egy évvel később beállt súlyos megromlása, valamint fia, Jean elvesztése után gyakorlatilag felhagyott a festés­sel. Ám a gyász, a betegség és az al­kotói válság e szomorú időszakában – miközben a nyugati fronton mennydörögtek az ágyúk – belefogott élete legambíciózusabb, leggyötrelmesebb művészi feladat­ába.

Legközelebbi barátai, köztük Franciaország rettenthetetlen miniszterelnöke, Georges Clemenceau biztatásá­ra Monet a háború éveiben, és egész hátralévő életében ezeken a nagyszerű képeken dolgo­zott. Annyira megszállottja lett az irdatlan feladatnak, hogy a falusi borbély házhoz jött, és ott, a vízi­liliomos tavacska mellett vágta le a haját, hogy a festést egy pillanatra se kelljen abbahagynia. Több száz négyzetméternyi vásznat borított be vibráló színekben tündöklő festékrétegekkel. Ahogy a képek sokasodtak, Monet becsvágya is növekedett; tervezgetni kezdte a világnak hátrahagyott öröksége méltó színhelyét: a párizsi Orangerie-ben létesítendő Musée Claude Monet-t.