A Vízitündér meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egyszer egy hatalmas birodalom, ahol minden országban egy-egy különös király uralkodott... {MORE}***

Minden úgy történt, ahogyan azt a kék tündér megjósolta. A királynő álmához pontosan egy évre megszületett elsőszülött fia, akit Kihaénnem Kristófnak neveztek el. Születésével határtalan boldogság borult az udvar népére. Vidám ünnepséget rendeztek a keresztelőn, amire meghívták hetedhét ország királyságának apraját, nagyját. A keresztelő talán még az esküvőnél is nagyobb eseménynek ígérkezett, és valóban az is lett. Kristófka olyan gyönyörű volt, mint az édesanyja, aranyszőke göndör pelyhes haj keretezte gömbölyded arcocskáját, tengerkék szemei boldogságtól ragyogtak, piros cseresznyeajkát édesdeden csücsörítette, ezzel is örömet lopva a körülötte élők szívébe. Rozalinda életébe visszatért a földi boldogság, már el is feledte, hogy létezhet ekkora öröm. A kisfiút a saját dajkájára bízta, biztos volt benne, a legjobb kezekben lesz. Mindenki megnyugodott végre, úgy Károly király, mint Richárd király, Rebeka királyné, és a két udvar zaklatott népe. Az évek teltek-múltak, Kristóf szépen növekedett, a dadustól ő is megismerkedett az édesanyja kedvenc meséjével. Mindig érdeklődve hallgatta, végül annyira beleélte magát, hogy egy napon azzal állt a szülei elé, hogy elmegy a világ végére és megkeresi azt a Gyémánt tavat, amiben a Vízitündér él a három leányával a tündöklő kristálypalotában. – Édesapám, édesanyám! Elmegyek és megkeresem azt a Gyémánt tavat! - No, fiam, hát már te is olyan reménytelenül álmodozó vagy, mint az anyád? – felelte erre Károly. Legyintett egyet és indult kifelé a teremből. – Képes volt anyámasszony katonáját nevelni egy férfiből, és egy ilyen örökli majd a trónomat? – morogta kifelé menet. - Édes kisfiam, Kristóf! Az a történet nem igaz, az csak egy mese! Igaz, én is nagyon szeretem, de mégis csak mese! Hogyan találhatnád meg a Gyémánt tavat, ha nem is létezik? Kérlek, ne menj el, ne hagyj itt! – kérte sírásra görbülő ajakkal Rozalinda. - Édesanyám, hiszen te is tudod, hogy létezik, nem mese! Nem lehet mese, tudom! – nevette a királyfi. - Kisfiam, nem engedhetlek el, még ha tudnám, hogy létezne valahol, akkor sem, eddig senkinek sem sikerült rábukkannia, mindenki odaveszett, aki megpróbálta megtalálni! Drága egyetlen kincsem egyébként is még csak nyolcéves vagy! – ölelte magához aggódva a gyermeket. - Azért nem találták meg eddig, mert nem az igaziak voltak! Tudom, hogy én vagyok az igazi! – jelentette ki. A királynő azonban addig-addig beszélt hozzá, amíg a királyfi egy időre lemondott a tervéről. Magában azt gondolta, ami késik, nem múlik, majd eljön az idő, amikor nyakába veszi a világot, és megkeresi Vízivárost. Addig naponta felolvastatta Rózsa nénivel a kedvenc meséjét. Teltek, múltak az évek, a kisfiúból nagyfiú lett, a kedves Károlyból meg újra a régi, aki zord álarcot öltött, és dúlt-fúlt egész nap. Fel-alá járkált, mindent ellenőrzött, senkiben sem bízott, mindenkiben megkereste a rosszat. Azt leste, ki mikor, miért akar kibabrálni vele, még akkor is, ha nem úgy volt. Teljesen elhidegült a feleségétől, aki személyes kudarcnak vette a férje átalakulását.